Kádár-rendszer (1956-1988) - történelem

Kádár-rendszer (1956-1988)

AZ ÚJ KORMÁNY MEGALAKULÁSA:

A felkelő központok felszámolásával párhuzamosan érkezett Budapestre, a szovjetek által kijelölt új vezető, Kádár János, aki a november 4-én megalakuló Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány névében átvette a hatalmat.

A forradalom és szabadságharcot a külső erőszak leverte, de a Kádár-kormánynak és az MSZMP-nek még hosszú ideig meg kellett küzdenie a helyi, üzemi szinten (pl. a munkástanácsokban) megnyilvánuló ellenállással és a nemzetközi elszigeteltséggel.

A MEGTORLÁS:

A hatalom a szovjet hadsereg révén Kádár János kormányának kezébe került, de az ország nem volt hajlandó az

együttműködésre. Az MSZMP 1956-os decemberi pártértekezlete ellenforradalomnak minősítette a forradalmat, a társadalom ellenállását azonban csak a szovjet csapatok erejére és az újonnan szervezett karhatalomra (a pufajkásokra), majd a munkásőrségre támaszkodva tudta letörni.

1957-től megkezdődtek a forradalom résztvevői elleni perek. A forradalomban résztvevő vezető politikusokat 1958-ban zárt tárgyaláson ítélték el. Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes Miklóst és Szilágyi Józsefet kivégezték, társaik több éves börtönbüntetést kaptak.

A későbbiekben a forradalom tabuvá vált.

POLITIKAI KONSZOLIDÁCIÓ:

A lakosság jelentős része megkísérelte a fennálló hatalommal való együttélést, sokan pedig az új hatalom mellé álltak. Így demonstrálhatta az MSZMP és a kormány már 1957 május elsején tömeges támogatottságát.

Kádár a forradalom emlékét és a magyar nép ellenszenvét kihasználva megakadályozta Rákosi visszatérését Magyarországra, s követőit fokozatosan kiszorította a hatalomból. A forradalomból okulva a párt vezetői óvakodtak a személyi kultusz bevezetésétől, a politikai aktivitás kikényszerítésétől és a durva törvénytelenségektől. Az új politika lényegét Kádár nyilvánosan is megfogalmazta: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”.

1963-ban az ’56-os elítéltek zömét szabadon bocsátották, s ezzel párhuzamosan az MSZMP-n belül háttérbe szorították a sztálinistákat.

GAZDASÁGI KONSZOLIDÁCIÓ:

A politikai stabilizáció érdekében alapvetőnek tekintették az emberek jólétének szerény, de folyamatos növelését, mintegy kárpótolva őket a politikai szabadságjogok korlátozásáért.

A gazdaságpolitikában csökkentették a beruházások arányát az életszínvonal emelésére szánt forrásokhoz képest, és nem erőltették a korábbiakhoz hasonló mértékben az alapanyag-termelő ágazatok (pl. bányászat, kohászat) fejlesztését, bár a nehézipar továbbra is elsőbbséget élvezett.

Célkitűzése ezután is a mezőgazdaság teljes kollektivizálása maradt. A mezőgazdaságból kívánták biztosítani az iparosításhoz szükséges munkaerőt.

1959 és 1961 között folyt a mezőgazdaság kollektivizálása. A téeszek szervezése most sem volt mentes az erőszaktól, emellett azonban a kormányzat igyekezett megnyerni a parasztokat: kedvezményeket nyújtottak, gépeket biztosítottak a gazdálkodáshoz, kiterjesztették a társadalombiztosítást a termelőszövetkezeti parasztságra. Jelentősen csökkentette az ellenállást, hogy nem a szovjet modell pontos másolására került sor, hanem engedélyezték a háztáji gazdaságok kialakítását. Ezáltal lehetővé vált az otthoni állattartás, s így a magyar parasztság – ellentétben a szovjet kolhozparasztokkal – nem idegenedett el a munkától.

A fenti módszerrel a téeszek szervezése – ellentétben az 1950-es évek elejével – kevésbé járt a mezőgazdasági termelés visszaesésével, és később biztosította a jó élelmiszerellátást, ami a korszak életszínvonal-politikájának egyik tartópillérévé vált.

„A LEGVIDÁMABB BARAKK” NEMZETKÖZI HÁTTERE:

A Kádár János vezette MSZMP az 1960-as évektől olyan politikát kívánt alkalmazni, mellyel a magyar lakosság és a nemzetközi közvélemény számára is bizonyítani lehetett a szocializmus életképességét. Meghatározó szempont volt az életszínvonal évenkénti mértékletes emelése. Úgy gondolták, hogy ezzel helyettesíthetik a politikai szabadságot.

A TÁRSADALOM ÉS A HATALOM KIEGYEZÉSE:

 A hatalom részlegesen rendezte viszonyát a különböző egyházakkal, a közvéleményt meghatározó írókkal, és meghirdette a nemzeti egység megteremtésének szükségességét. Az „élni és élni hagyni” politikája több mint két évtizedre megteremtette a hatalom és a társadalom nagyobb konfliktusok nélküli együttműködését.

ÚJ GAZDASÁGI MECHANIZMUS:

Az ipar extenzív (új gyárak létesítésével és a régiek bővítésével történő) fejlesztésének a lehetősége lezárult. A fejlődés a továbbiakban csak a termelékenység fokozásán alapulhatott.

1968-ban bevezették hazánkban az új gazdasági mechanizmust, mely a piacgazdaság elemeit kívánta a

gazdasági vérkeringésbe beépíteni.

Az új gazdaságirányítási rendszer tágabb keretet biztosított az önálló vállalati kezdeményezéseknek, és lépéseket tett a valós árak és bérek kialakítására is. A rendszerbe azonban politikai megfontolásokból fékeket építettek.

A GAZDASÁGI-TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOK:

A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek elejéig az ipari termelésen belül meghatározóvá vált a jelentős anyag- és energiaszükségletű nehézipar (61%), és kismértékben tovább csökkent az élelmiszeripar valamint a könnyűipar részesedése. Az ipari termelés dinamikus növekedése (átlagosan kb. 7%) elsősorban új beruházásokkal (gépipar, vegyipar stb.) és új munkaerő bevonásával valósult meg, de a termelékenység nem javult. A korszak sikerágazata egyértelműen a mezőgazdaság, mely látványos fellendülést produkált, csökkenő földterületen és csökkenő élőmunka ráfordítással, a hatékonyság növelésével. A mezőgazdaság korszerűsítésében a gépesítésés a műtrágya felhasználás mellett jelentős szerepet játszott az új növényfajták és az iparszerű növénytermesztés (kukorica, burgonya, cukorrépa, napraforgó) elterjedése. Az állattenyésztés is felfutott, s ebben a fejlődő háztáji gazdaságoknak is kiemelkedő szerep jutott. Az infrastruktúrán belül a közlekedésben, elsősorban a motorizáció terén (személygépkocsi, tehergépkocsi, autóbusz) indult el lényeges fejlődés, ennek ellenére az ország lemaradása a nemzetközi szinthez képest alig mérséklődött. Még súlyosabb elmaradást mutatotta hírközlés, a telefonhálózat kiépítettsége, hiszen az egy főre jutó készülékek számába Magyarország a harmadik világ országainak színvonalán állt.

Befejeződött a mezőgazdasági munkások tömeges elvándorlása az iparba. Ezzel párhuzamosan folyamatosan nőtt a szellemi dolgozók, és csökken a fizikai dolgozók aránya. Megkezdődött a vidék polgárosodása, és folytatódott az urbanizáció (a lakosság városokba költözése), melynek új eleme, hogy nem elsősorban a főváros, hanem a vidéki (nagy)városok lélekszáma nőtt dinamikusan (Miskolc, Győr).

Kiemelkedő jelentőségű, hogy a Kádár-korszakban megszűnt a napi nélkülözés. A jövedelmi viszonyok kiegyenlítődnek az iparban és a mezőgazdaságban dolgozók között.

A GULYÁSKOMMUNIZMUS:

A gazdasági reform következtében robbanásszerűen nőtt a lakosság fogyasztása.

A gazdasági változások széleskörű társadalmi mobilitást is eredményeztek, melynek hatására nőtt az első generációs szellemi foglalkozásúak aránya. E folyamatot jelentős mértékben elősegítette az oktatási és a közművelődési hálózat országos kiépítése. A rendszer keretein belül szabadabbá vált a sajtó és a könyvkiadás.

A nagyobb jövedelmek és a szabadabb politikai légkör hatására jelentős mértékben emelkedett a Nyugatra utazó magyarok, és ezzel párhuzamosan a Magyarországra látogató külföldiek száma is.

Az egypárti diktatúra kádári változatának, a „gulyás- vagy frizsiderkommunizmusnak” a külső és belső népszerűségét tovább növelte, hogy a szocialista táboron belül ezzel ellentétes folyamat bontakozott ki.

A REFORM LEÁLLÍTÁSA:

Az 1968-as csehszlovákiai bevonulást követően a magyar pártvezetés a reformkezdeményezéseket szigorúan a gazdaság területén akarta tartani, ám ez a folyamat lefékeződéséhez vezetett.

A szovjet pártvezetés és a reformok MSZMP-n belüli ellenzőinek nyomására 1972 után háttérbe szorították a gazdasági változásokat kidolgozó politikusokat (Fock Jenő, Nyers Rezső), majd a reformotisleállították (1974). A pártelit meghatározó tagjai fölismerték, hogy az újítások következetes végrehajtása gyakorlatilag a pártállam felszámolásához vezethet.

A VISZONYLAGOS JÓLÉT:

A politikából kirekesztett emberek többségének figyelmét az egyéni vagyonszerzés (lakás, nyaraló, autó) illetve a különböző vásárlási és utazási lehetőségek kötötték le. A politikai tisztánlátást az is nehezítette, hogy néhány

területen látványos eredmények születtek. A mezőgazdaság sikeresen helytállt a nemzetközi versenyben. A hetvenes években kezdődő válságjelek fölismerését nehezítette, hogy jó néhány régóta várt infrastrukturális beruházást ebben az időszakban adtak át. Útjára indult a budapesti metró (1970), és megnyitották a balatoni autópálya első szakaszát (1975).

A magyar külpolitika is ebben az évtizedben vált – a szűkös mozgástér ellenére – a lakosság szemében sikerágazattá. A jószomszédi viszony keretében különösképpen Ausztriával ápoltunk jó kapcsolatokat, ami a hetvenes évek végén a

vízumkényszer eltörléséhez vezetett. Az évtized során rendeztükpolitikai és gazdasági kapcsolatainkat az NSZK-val, a Vatikánnal és az Egyesült Államokkal (ez utóbbi eredményeként hazánk visszakapta a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket).

A KIBONTAKOZÓ VÁLSÁG:

Az 1970-es évek elején a jövedelemkülönbségeket is eredményező gazdasági reform leállítása és a munkások helyzetét javító intézkedések (béremelés, munkaidő-csökkentés) hozzájárultak a gazdasági-társadalmi konfliktusok tompításához. Ugyanakkor az ország gazdasági teljesítőképessége, s főleg alkalmazkodóképessége nem javult, így az 1973-as olajválság nyomán egyre nagyobb mértékben jelentkezett a cserearányok romlása. A tervgazdálkodás által gúzsba kötött, a KGST piacára kényszerített magyar gazdaság képtelen volt alkalmazkodni az olajválság teremtette világpiaci változásokhoz.

A pártvezetés a kibontakozó gazdasági válságot nyugati kölcsönök felhasználásával kívánta elkerülni. A fölvett kölcsönök azonban nem tudták a magyar gazdaság válságát megoldani, mert felhasználásuk két súlyos gazdasági tévedésen alapult. A kölcsönök jelentős részét az elért életszínvonal megtartására fordították. A rugalmatlan

tervutasításos rendszerben a megindított szénbányászati és nehézipari nagyberuházások jelentős része csak rontott a helyzeten. Beindult az eladósodási spirál: a régebbi adósságok törlesztésére kellett újabb kölcsönöket fölvenni, egyre rosszabb feltételekkel. Az 1979-ben hozott megszorító intézkedések (áremelések, reálbér-csökkenés) sem tudták rövid távon a magyar gazdaságot növekedési pályára állítani, az adósságcsapdába került ország gazdasági helyzetét rendezni.

ELMÉLYÜLŐ GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI VÁLSÁG:

Az ország gyorsan eladósodott. A tervgazdálkodás nem versenyképes a piacgazdasággal.

Lehetetlen volt a korábbi életszínvonal megőrzése. Miközben az emberek egyre többet dolgoztak, az állam egyre kevésbé tudta biztosítani a szocialista rendszer alapjainak tekintett vívmányokat (ingyenes egészségügyi ellátás, teljes foglakoztatás stb.) Ez egyre szélesebb rétegek leszakadását, elszegényedését eredményezte.

A „gulyáskommunizmus” meghatározó pillére, az életszínvonal folyamatos emelése összedőlt. A szociális problémák társadalmi válságot okoztak, és egyre nagyobb tömegek fordultak el a rendszertől.