JÓZSEF ATTILA - irodalom

JÓZSEF ATTILA

Tétel:        József Attila kései költészetének számvetésversei

József Attila költészete a tragikus párbajnak, a dallam és szöveg, a lélek és a külvilág, a költő és kora egyenlőtlen mérkőzésének példázata. /Fejtő Ferenc/

Az utolsó csöndversek csöndjében a teljességbe emelkedés valósul meg. /Szigeti Lajos/

I. Bevezetés: életrajzi háttér, létösszegző versek háttere

·         József Attila életének utolsó három évét két, egymással ellentétes irányú  folyamat jellemzi:  helyzete egyre nehezebbé,  sorsa egyre kilátástalanabbá válik,  költészete  pedig egyre nagyobb távlatot, egyre nagyobb mélységeket hódít meg.   A nyomasztó történelmi helyzet és az egyéni sors kettős szorításában születnek a költemények: Eszmélet, A Dunánál, Levegőt!

·         Az 1937-es  esztendő versei a végső összegzést, a végső számvetést fogalmazzák meg. Életrajzi okaira a legfőbb magyarázatot a költő 1937-ben keletkezett önéletrajza adja meg leginkább, a Curriculum vitae. Az önéletírásban kiemelt hangsúyt kap a gyermekkor, a    gyermek korban átélt traumák: József Áron, az apa eltűnése; az öcsödi évek; a nélkülözés; identitásának, nevének megkérdőjelezése /Attila – Pista/, a Tiszta szívvel című vers miatt kipattant Horger-ügy..az egész életét végigkísérő betegség és magány. Ez utóbbiak elhatalmasodása készteti a költőt életének számvetésére.

·         A létösszegző versnek nagy múltja van a magyar irodalomban:

Berzsenyi: Osztályrészem; Levéltöredék barátnémhoz;

Vörösmarty: Fogytán van napod.../ez az utolsó töredék párhuzamba állítható József Attila Karóval jöttél című versével, erre Szabó Magda mutat rá a Lepke logikája című tanulmányában/

Arany: Epilógus

Kosztolányi: Boldog szomorú dal

II. AZ UTOLSÓ HÁROM VERS

           József Attila utolsó vershármasa:

             Karóval jöttél..., Talán eltűnök hirtelen...,Ime, megleltem hazámat...

1. E versek előzményei:

• A jóval korábbi Reménytelenül, Lassan, tűnődve   című darabja a sorsával szembenéző, magányát tudomásul vevő költői magatartás: “a semmi ágán ül szivem és hangtalan vacog”
• A 37-es Tudod, hogy nincs bocsánat című vers is, melyben csendes beletörődéssel veszi tudomásul a sorsát. Az egész költemény szenvedélyes drámai párbeszéd, amelynek csak egyik felét halljuk. A költemény szövege egy alapmondatból nő ki, minden része ezzel függőségi visznyban van. Ez az alapmondat mindjárt az első strófában olvasható “Légy, ami lennél: férfi” vagyis azzá légy, ami nem vagy, ami akkor lennél, ha külső és belső helyzeted megengedné: önmagát megvalósító férfi.
• Tulajdonképpen e témakörhöz kapcsolódnak közvetlenül az anya- és szeretet hiányából fakadó “anya-versek” /Kései sirató.../ ill. az apa hiányából fakadó istenes versek is /Nem emel föl..., Bukj föl az árból/

2.  Az utolsó versek közös vonásai, jellemzői

• A költő az  utolsó verseiben még egyszer mérlegre teszi életét, magatartását, egész emberi-költői sorsát, adottságait és lehetőségeit, még egyszer rákérdez léte értelmére. Ezek már a végső számadás költeményei.
• A lírai én számára nem mutatkozik semmi lehetőség a méltó életre, sőt már a költészete sem jelenthet számára vigaszt; nincs már olyan szerep, olyan magatartás, amely kiutat kínálna / “családot már végkép másoknak remél”/A semmi és a lét ellentéte egyenesen vezet a halál megoldásként való elfogadásához.
• Közös a veresekben a kudarcérzés és az elrontottnak vélt élet fölötti gyász „Már halálom is hasztalan” – írja.
• A megszólalás jellemzője a versekben önmegszólító attitude. A költő mintegy kívülről és felülről szemléli személyiségét, felismeri eddigi szerepének tarthatatlanságát. Itt a felnőtt szól a gyermekhez vigasztalva, számonkérve, korholva.../vö. Kosztolányi gyermekképével/
• Közös az időszembesítő jelleg, a három alapidőből a most, még, már hangsúlyzott. A létösszegzés általában a jövővel indul, a jelennel zárul, a múlt hat a jelenre és a jövőre is, meghatározza azt.
• A versek hangneme elégikus, lemondó, beletörődő
• E versekben tehát a gyermeki felnőtti nézőpont keveredik.

Ennek előképe költésztünkben Kosztolányi Dezső költészete, akiénél a gyermekkor minden érték hordozója, az ártatlanság, az önfeledt boldogság birodalma, ahová érett férfikora óta visszavágyódik.

József Attilánál ez fordított, az ő eszményképe a felnőtt a “meglett ember”. Mégis, ez a  kettősség, az ő költészetét is áthatotta: sokszor gyermeki őszinteséggel és egyszerűséggel fogalmazza meg legbelsőbb érzéseit, szeretetvágyát; sokszor pedig felnőtt-énje kerül előtérbe. Ilyenkor külső szemlélőként korholja vagy biztatja  gyermeki énjét.

• A versek a helyzetrögzítő kijeletés beszédfajtájára épülnek. Magától értetődő természetességgel követik egymást a létre vonakozó kijelentések.A versek szerkezete: a költemények magját egy-egy összefoglaló megállapítás adja, és ez a versmag gömbszerű tágulással nő versegésszé.

3. A versek külön-külön történő értelmezése

KARÓVAL JÖTTÉL

• Motívikus kapcsolat: Vörösmarty Mihály: Fogytán van napod.../
• Időszembesítő, önmegszólító, létösszegző vers, amely egy leíró és elemző életrajzot tartalmaz.   Fájdalmas, hogy a lírai én élete reménytelen volt, eleve hiába volt minden próbálkozás. E szenvedés síkja fölé próbál emelkedni az önmegszólító mosollyal, korholással: „Karóval jöttél, nem virággal” A lírai én tudata kettéoszódik: a felnőtt szól a gyermekhez, a remény nélküli szólítja meg a reménykedőt.
• A virág a szeretet, a szerelem, a szépség jelképe, a karó ezzel szemben élettelen tárgy, az agresszivitásra utal. Az első sor jelentése: ellenségesen állt szemben a lírai én a világgal. Lehetetlen tetteket vállalt magára, többet akart, mint amire a világ lehetőséget adott. Minden tette, egész élete értelmetlennek tűnik. A „Hét Torony” a menekülést lehetetlenné tevő világ, a bezártság szimbóluma Az emberi lét alapvető szükgségletei /kés,kenyér,tüzelőfa/ hiányoznak az életéből, vágyik a szerető gondoskodás után.
• A költő tragikus sorsának okait kutatja, s felismeri, hogy talán ő volt  minden szomorúságának okozója. Ezért korholja magát a vers elemző életrajzában: miért akart többet, mint amit elérhetett, miért viselkedett másként, mint ahogy elvárták. De vajon bűnös-e azért, mert „karóval jött, nem virággal?” – teszi fel a kérdést, s így lassan az önmarcangolás a világgal szembeni keserű váddá alakul át. A zárlatban visszatér a börtön-kép, a Hét torony, ami immár a véglegesség vált bezártságot, a kitörés lehetetlenségét jelenti. Az utolsó sorok azt sugallják, hogy ebben a börtön-létben le kell mondania az álmairól, meg kell elégednie a mindennapi vegetativ létezéssel. Ez azonban a személyiség és az értelmes élet reményének elvesztését jelenti:a felnőtt tanácsa:”hajtsd le szépen a fejed” – ez már a végső kizáródás

TALÁN ELTŰNÖK HIRTELEN…

• A költemény formája tiszta, egyszerű. /két sor egy versmondat, keresztrím, jambikus lejtés/ A rendezett forma a józan, belátó számvetést nyomatékosítja.
• A versbeszéd nem dialogizáló, egyszólamú.
• A vers szerkezete spirális, jó formája az időszembesítésnek. A múltat és a jelent szembesíti úgy, hogy a jelen képe mindig magába foglalja a jövőt, az élet folytathatatlanságának a motívumát. A költemény a jövőben indít,  jövőkép távlati megrajzolásával, mintegy logikailag előre vetett következtetéssel. A jövő idejű, feltételes jelentéstartalmú mondat a lírai én megszűnését helyezi kilátásba /a hasonlat természeti képeiből fakadóan ez inkább a világmindenségbe való áttűnést jelöli /lsd. Reménytelenül/ így oldja a megsemmisüléstől való félelmet feszültséget, és nyújt vigaszt.
• A jövő és a múlt egyaránt negatív, együttesük határozza meg a jelent. A vers beszélője életét kudarcokkal telinek ítéli. A múlt élettényeit vizsgálva úgy ítéli, soha nem azt tette, amit akkor szükségszerűen tennie kellett volna.”elpazaroltam mindenem”. A versben a cselekvés intenzitása fokozatosan csökken. Kettős metafora figyelhető meg: a jövő és jelen idejű részekre a az erdő metaforája, a múltra az életkor metaforája jellemző. /ifjúság – zöld vadon / a realitást, a szerepálmok beteljesítetlenségét az élettelen száraz ágak zörgése jelzi.
• A vers hangneme elégikus, önvádoló, önvallató. A múlt és a jelen állandó szembesítése a versbeszédben egyfajta láncszerű előrehaladást eredményez, ugyanakkor a verszárlat jelen ideje is összekapcsolódik a verskezdet jövő idejével, mintegy logikailag körkörös szerkezetet hozva létre. Életét lezártnak, befejezettnek tekinti, már nem remél, nem küzd a helyzettel, nem is vitázik önmagával. „Tudod hogy nincs bocsánat” csendes beletörődéssel veszi tudomásul a sorsát.

                  MEGLELTEM HAZÁMAT

·         Az utolsó teljes vers. A búcsúzás, a végső megnyugvás verse. Már nem vádolja önmagát sorsának alakulásáért. Inkább a világot okolja, azt a társadalmat, amely minden próbálkozását megtörte, végül eljut a feleslegesség átérzéséig. „Így éltem, s voltam én hiába” Ám csupán saját sorsát látja reménytelenül tragikusnak, mások -nak még boldogságot remél. A haza fogalma leszűkül: ”e föld befogad, mint a persely” Az egyéni lét tragédiája fölé emelkedik a költemény.

TÖREDÉKVERSEK

Megdöbbentőek kései töredékei is:

·         Én ámulok, hogy elmúlok. – töredékességében is teljes vers.

·         Édesanyám, egyetlen, drága,

te szüzesség kinyílt virága,

önnön fájdalmad boldogsága.

Istent alkotok , szívem szenved,

hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,

hogy jó legyek s utánad menjek! – írja utolsó töredékében

III. ÖSSZEGZÉS:

·         A három költemény egységet képez tehát: motívumok, verselemek hasonlósága, közös gondolati létösszegző fejlődésrajz.

·         József Attila teljességvágya, törekvései a világ kegyetlen törvényeibe ütköztek. Költészetét, életét a teljességvágy, a szeretetéheség, az árvaság érzése és egy megértő társadalom utáni vágyakozás határozta meg.

·         Nem tudott megbékélni az emberi világ mozdíthatatlannak tűnő, értelem és érzelmek nélküli rendjével, s azon munkálkodott, hogy helyébe az értelem tiszta törvényeit állítsa a „szellem és szerelem”, „a mindenséggel mérd magad” parancsát.

Nagy László: József Attila! - „hogy soha el ne jussak ama síkra, elébem te állj”